Budapest – Bécs – Linz – Passau
Csütörtök hajnalban érkeztünk a Kelenföldi Pályaudvarra, 5.35 körül, hogy kezdetét vegye a közel egy hónapos vonatos kalandunk keresztül Európán.
Nem gondoltam hogy már indulásnál sikerül egy laza 40 perces késést összeszedni. Jó-jó, én nem néztem meg, hogy honnan érkezik ez a bizonyos vonat, aminek 5.55-kor kellett volna elrajtolnia Bécsbe. Hát.. Bukarestből, a Dacia express. Dáciánk ugyan nem volt gyerekkoromban, de a nevéből már sejthettem volna, hogy nem egy svájci óramű pontosságával fog versenyezni. De sebaj, 6.35-kor elindultunk az állomásról, és könnyű utunk volt, Bécsben egy 20 perces átszállássunk volt, ami elég volt egy kicsit kinyújtóztatni magunkat, megszokni a 10-15 kilós hátizsákkal közlekedést meg nyilván cigiztünk, és bár én igazán szeretem ezt a foglalatkodást, de távol álljon tőlem, hogy népszerűsítsem. Még a vonaton gyorsan átszerveztük a bécsi továbbindulásunkat és átfoglaltam egy későbbi járatra, körülbelül fél órás csúszás volt az előzetes tervünkhöz képest.
A tervezésről majd írok külön is, de előre összeraktuk az egész útitervet, pontos járatokkal, városnézési idővel, csatlakozásokkal, hagytunk benne némi improvizációs lehetőséget és számoltunk a késésekkel is, de igazán ilyesmire – saját tapasztalatból – csak az olaszoknál számítottam elöljáróban.
A bérletünket senki nem nézte meg Budapest és Bécs között, így addig nem derült ki számomra, hogy mindent jól csináltam e az appon keresztül, bár nem egy agysebészet, de ki tudja eljutott e minden kalauzhoz, hogy létezik ilyen bérlet – elnézést, de a MÁV-ból indultunk ki.
Bécsből nagyon kényelmes kocsikkal suhantunk át Linzbe, gondolom csak számomra nagysebességű vasúton, 200-220 km/h-s tempóval. Először végre egy nagyon kedves osztrák kalauznak mutathattam be a bérleteinket, minden rendben volt.
Linzbe 10.45 körül érkeztünk, nyilván szemerkélő esőben. Valamiért vonzom az esős városnézéseket.. Most egy akkora hátizsákkal kiegészítve sétálgathattam, ami harmadakkora, mint én. Na de élmény volt. Linz igazán élhető és kedves város, még esőben is. Nincsenek igazán impozáns terei és épületei, hangulatos kis sikátorai, de szép, rendezett és tényleg jó a hangulata. Szegedhez hasonló, illetve Maribor jutott még róla eszembe. Érdekes módon csütörtök délelőtt elég kihalt volt, a “lehetőségek városa” ahogy azt molinókon is hirdetik, de hát az osztrákok dolgos népség, Linz pedig nem egy felkapott turisztikai célpont. Ugyan rengeteg múzeuma és izgalmas épülete van, de a mi időnkbe csak egy séta és egy kávé fért bele. A bájos és jó hírű “császári és királyi kávézóban” (k. u. k. Hofbackerei Café) egy 10-ből 6-os melange-t ittünk (a bécsi Hawelka mélange-a a 10-es), a linzi torta viszont isteni. A városban 2 órát töltöttünk és indultunk tovább Passauba, ami az első napunk végállomása volt.
A két város távolságához képest viszonylag hosszú menetidővel (falunézős vonattal) érkeztünk meg fél 3 körül Passauba. Már a peronon igazoltattak is minket a német rendőrök, nekünk egy roppan kedves és szép német rendőrlány jutott, a felszerelésük is igazán jól nézett ki, meg az angolja is kiváló volt, így az első németroszági látogatásom már jól indult. Ott realizáltam, hogy én még csak átutazóban voltam Németországban, ugyan többször is, de soha nem szálltam meg, vagy álltam meg várost nézi, csak autópályákat, a tájat és autópálya melletti megállókat láttam. Sosem vágytam oda korábban, mindig a listám utolsó helyein szerepelt, a “majd ha mindent láttam és nincs hova mennem” kategória, pedig igazán csodás ország, gyönyörű tájakkal, történelemmel, épített emlékekkel és kedves, vendégszerető emberekkel. Ugyanaz volt a megállapodásunk, ha bármikor, bárhol kiderül, hogy magyarok vagyunk, rögtön elnézést is kérünk a vezérünkért, de nem kellett Németországban ezt bevetnünk. Meglátjuk mi lesz a későbbiekben, megyük mi még Brüsszelbe is 😀
Na de visszatérve Passauhoz: A pályaudvar szinte a belvárosban van, onnan pár száz méterre a belváros felé foglaltam a szállásunkat, ami egy self-check-in hotel volt, pontban 3tól lehetett bejelentkezni egy automata kulcskiadón keresztül. A szoba és az egész szálló rendben volt és tiszta volt, sajnos tényleg csupán eg szállodai szoba, így volt megoldandó másnap reggelre: honnan lesz kávénk?! Kardinális. Anélkül se indul a nap, egyikünknek se. Szerencsére volt a közelben korán ébredő pékség, így nyugodtan vehettük nyakunkba a várost a gyors lepakolás és felfrissülés után. Természetesen szemerkélő esőben.
A három folyó sarok (Dreiflüsseeck) igazán kompakt hely, csodás, hangulatos óvárosa van, melyet a Duna és az Inn ölel körül, valamint itt csatlakozik az Innhez az Ilz folyócska is és ömlenek közösen a Dunába. Magaslati felvételeken látszik igazán szépen, hogy a három különböző színű folyó hogyan válik eggyé, de érdemes kisétálni az összefolyáshoz, azaz a félsziget csúcsára, még esős időben is megkapó látvány, no meg csodás mindkét folyó partjáról a városkép is. Sok hangulatos étteremmel, bárral, kocsmákkal, üzletekkel tűzdeltek az utcák, hol zegzugos, lépcsős, kiszélesedő, kanyargós, mindenképpen érdemes elveszni benne egy kicsit.
Az első nap végén a korai kelés és a 11,6 km-es mászkálás (melynek 2/3-a hátizsákkal ment) után meglehetősen fáradtan ájultunk be az ágyba. Leesett az utazás előtti izgatottság terhe is a vállunkról, végre úton vagyunk és haladunk, folyamatosan.
Napi teljesítmény:
vonattal megtett út: 469 km
gyalog megtett út: 11,6 km
